Gomolygó dühökben
szálaztatta selyem lepedők úsznak a tűkorsima hazugságban
Míg
fenegyerekek pusztítnak angyalszivű, homályban fulladó szűzies
alakban.
Merőlegességbe
húzódó kishitű némber, ki fiat halálba képzeli, sir
Nyomorúságos
élete gyönyöreit áztatva, cserzett, száraz bőrrel.
Miért
ülsz ott, kegyetlenség viharában, míg apadozó tejed újszülötted
szomjazza?
Miért
keseregsz vérbefordult szemmel, míg a világ körülötted
lassanként elsorvad?
Kegyetlenségek
atyja vagy, s szíved hiába repedez megbocsátásért…
Így
pusztulsz el, s rothadó tested még a nyüvek sem fogadjak majd el.
Késelt
szívű angyal, ki felénk már csak véresőt óhajtasz,
Ne utálj minket.
Esetlen szívunk mélyén megbántuk harcodat.
Az ég borul majd
ránk vagy a nedves föld,s az majd végigcsorog rajtunk…
NE utálj
minket, törött szárnyú angyal…sorsunk kiérdemeltük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése