Napfényes medrű félholt,
ki
Árkaid rézsútján nedűt
Soha nem láthatsz,
Se vér, se tajték de
még
Egy forró lehelet sem
érheti vállad.
Keserű mezők, széles
ingoványok
Csodáit örökké
vágyhatod,
Bomló szíved mélyén,
ha még…
De nem,… keservben
pusztulsz majd
Akár a fájdalom.
Te vagy az, kit még a
kutya is megugat,
Nők százezrei átkozzák
a te diadalmadat.
Prüszkölő lovak néznek
rád hallgatag
Míg te mosolyogtatod ránk
bárgyú arcodat.
Lemenő napod vörös
lesz, csak úgy mint önmagad,
Átok nyomja majd arcodat,
akár egy kinvallat.
S ha majd szembesülsz
mivoltod kárával,
Egérrágta mosolyod
gyáván fut el szájadtól.
Azon a nap nem csak te
pusztulsz egyedül.
Angyal-tollak és átkok
hullnak majd a Mennyből.
A Pokol kapujánál
virágok nyillanak,
S a Föld kerekéből csak
egy porszem marad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése