Gondolatok az éjből

Ki érdemli a semmit, a világ összes kincséből?
Hámladozó sebek kerek felű lényéből?
S ki érdemli a mindenséget? Madárcsipegéssel -
Melyet vajas késsel ken - a  kenyérre fel.

A végnélküli élvezet szinfóniája

Ólálkodva feszeng körülöttem az üresség,
tükrözve rajzos szellemek legét.-
Bezárkózott emberek vicsorogva,
körmöt rágó derűvel esnek szét.

Sóhajtozva bár, de örömteli perceket
szedtek, eresztek, lengtek körül.
Beteges lelketek legmélyén- pihegve még-
Erőtlenül.

S bár áldozat az álmotok,
fösvény, libegős elveket csesztek szét.
Míg keresztrefeszült testek legmélyén
halvány illatok buggyannak elő.

De elkenődik az elkenhetetlen ragacsos folt is.
Szennyes testeket lemosni nem lehet.
De próbáld még, -
Kérj egy szelet kenyeret.

Fél-sz-ek

Bizalomból csepegő zöldes színű tócsából

Angyalhaj foszlány merül elő.

Pedig babalelkű beszédmintákat idéz minden:

Bizalom, félelem, fájdalom, remény.

Fedhetetlen kebelek garzonjában

Csillámpor serceg,

Míg nedvesedve bőrre tapad, majd lennebb…

Vádli harapós örömbe törve ki.

S habár kékülés jó dolog, de nem nála.

Penderkedve hajszolni mindet jó robot,

Keserűséget, szégyent meg a szennyet

Nem te hordozod.

De a félelem a leg rosszabb.

Ha akarom, s hogy akarom,

Mellébeszélve helyeslem a szívem

Kötözve rá egy bogot.

S ha engedem hogy engedjem…

Mégis megteszem, hogy megmentsem

Hurcolom magam és élek –

Utoljára.

Az első és utolsó

A feszültség már a levegőben volt mikor megkértem, hogy vegye le a nedves ruhám. Ehelyett a székig nyomott és lassan a hasamig feltolta a még csöpögő ruhadarabot. Bal kezével átölelte derekam majd előre döntött. Ahogy derekamról keze lefele vándorolt, éreztem, hogy a lélegzetem pillanatokra elakad, mégis az élmény arra késztetett, hogy fogaimat összeszorítsam és teljesen átadjam magam az ösztönöknek.

Pont olyan volt amire szükségem volt. Nem olyan, ahogy azt korábban elképzeltem, nem is olyan amire vágytam. Annál sokkal jobb.

Tudtam, hogy ez lesz az utolsó. Azt is sejtettem, hogy az egyik legjobb lesz, mert ebben minden benne kell legyen.

A kezei már a combomnál játszodtak és kerestek. Válaszul a testem engedelmeskedett: a combjaim megdermedtek és egyre szétebb feszültek. A derekamon éreztem, hogy Ő is készen áll, de ez a nem éppen türelmes várakozás még izgalmasabb volt-. Tovább csigázta a fantáziámat, tovább nyúzta a testemet.

A székbe kapaszkodva vártam, hogy történjen valami, de mintha órák teltek volna el mióta bementünk az aránylag hűvös szobába.

Aztán megéreztem. S mintha eddig tilos lett volna, türelmetlenül kereste az utat belém.

Ahogy a függők, én is egyre többet akartam belőle. A lábszáram megfeszült és lábujhegyre toltam magam, hogy még jobban elmerülhessen bennem. Azt akartam, hogy ott legyen, érezzem azt az édes teltséget, érezzem, hogy ott van és az enyém. Csak az enyém.

Csípőmet hátrafeszítettem és vártam a döfést, de ehelyett lassú, őrjítő mozdulatokkal hergelte tovább a testem.

Egész lényem kívánta már a megkönnyebbülést. A lentről felfele tóduló érzés már a nyakamat simogatta. De még többet akartam. Most is, később is. Végig.

Megfogtam a kezét és a lábam közé húztam. Mint máskor is, megmutattam mit csináljon, de ekkor már torkomat szárazság szúrta a lihegéstől. Vízre volt szükségem.

*

Ismét a csípőm után nyult és a karosszékbe ültetett minket. Miközben én lábaimnak fogást kerestem, Ő folytatta a dolgát. Aztán már nem érdekelt, hogy nem kényelmes. Ismét átadtam magam neki- szedje csak szét a testem. Bíztosan emlékezni akartam erre. Érezni azután is, hogy Ő elment.

Mellkasának feszülve egyre türelmetlenebbül vártam az újabb lökéseket. S habár már bennem volt, tényleg bennem, még mélyebbre akartam.

A csípőm ösztönösen előre hátra cikázott, keresve a pontot, ahol kirobbanhat vagy esetleg nyugalomra lelhet. És mégsem volt ez elég, akkor sem, ha térdeim már nem bírták, combjaim reszkettek. Érezni akartam mindenhol. Minden pontját meg akartam mutatni belsőmnek.

Hallottam, hogy élvezi. Halk nyögések törtek elő valahonnan, keveredve az én homokrágta lélegzetvételemmel. 

Térdébe kapaszkodva vízért indultam, de végül nem bírtam elszakadni. Aztán már muszály volt. Levegőért könyörögtem. Víz helyett combjaim csődöt mondtak- térdre ereszkedtem majd négykézlábra. Szinte behódolva   terültem el a lábai elött, végleg megadva magam a kéjnek, lüktetésnek és veszteségnek.

Mellém térdelt és belém mélyedt. Én meg szorítottam, hogy ne hagyjon el. De hirtelen kitépte magát "ölelésemből".

 - Ez most komoly..?- hallottam kiszökkenni magamból a kérdést, miközben éreztem, hogy az eddig nőiességemben lüktető érzés az agyamba tódul és elönt a méreg.

De még nem végzett, mondta, s ahogy hátranéztem azzal a kéjes tekintettel nézett vissza rám, miközben szinte már robbanó férfiasságát cirógatta.

Felkeltem és ittam. Közben figyeltem mit csinál. 

Lassú mozdulatokkal simított le-fel, le-fel, s közben csücsörített mosojjal, sokatmondóan nézett hol rám, hol lefele. Én meg kívántam.

Szomjamat ismét vízzel oltottam de egyikre sem hozott vigaszt. Közben gondolkoztam és figyeltem - Őt meg a kincsét.

- Tényleg olyan, mint egy pornószínész. -gondoltam... de önző leszek, megint.

Letettem a vizet és felé indultam. Hozzá léptem és megcsókoltam. Az érzés olyan volt mint legelőször. Újra izgalomba hozott ahogy a nyelve finoman a nyelvemhez majd a számhoz ér.

Belé kapaszkodtam ő meg felhúzta a lábaim és az öléhez vett. Egyre erősebben csattantunk egymáshoz, mire kimerülten az ágyra ejtett. Lábfejemmel utána nyúltam és magam fele húztam. Azt akartam, hogy mélyebb és gyorsabb legyen, - azt akartam, hogy fájjon, hogy roncsoljon bennem. Inkább ez fájjon, mint más-

-Mert ez az utolsó.

Ismét háttal találtam magam. Szétfeszítve támadott. Belsőmmel maszíroztam, úgy ahogy tetszik neki- szorítottam és engedtem - élveztem, ahogy engemet is másként súról.

*

Aztán a másik ágyban voltunk. A testem szétesett egyszer.. kétszer- az elmém kiürült.

A testünk szinkronba mozgott mikor megharapott. Erősen csinálta és bírtoklón, ahogy eddig még nem. Éreztem, hogy szinte kiharap belőlem egy darabot, de élveztem-, s magamba vigyorogva a több hétig megmaradó intenzitás-mérő bizonylatra gondoltam.

De akkor csukott szememen át megjelent egy kép a lány karakteres szemüldökéről és szép szemeiről, ahogy mellette vigyorog. Június. Meg ahogy ott ültek- mintha a leg természetesebb dolog lenne ott, nyugodtan ülni. De találtak és ez volt a leg rosszabb. A természetet nem lehet meghazudtolni.

- "megharaptál", - "még megharaplak", - "kékség", - "tudod még hol lakom?", "megyek".

"... tudod amikor valaki nagyon megtetszik majd megkapod" - és én tudtam, hogy milyen....

De én nem kellek... vagy nem csak én kellek. Nem vagyok elég.. vagy elég jó. 

Mennyi hazugság.

Milyen más minden.

És éreztem a könnyeket a szememben.

"NEM" - ezt most te akartad. csak ezt, csak ezt akartad. Elmegy, elmegy, elmegy. Ez az utolsó...Koncentrálj!

Igen.

Ekkor újra megéreztem az újjait a csiklómon és éreztem, hogy észrevétlenül szinte robbanásig felgyült az érzés és rám fog zúdúlni.

És jött is - Az agyam kiürült és engedtem, hadd történjen most bármi. Meg sem próbáltam megszakítani. De jött, és még mindig. Ő meg nem állt le. Lebegtem. Az elmémet mintha átlátszó kristályvíz mosná. Állam felfeszűl és jobban kapok levegőt. Minden idegem megfeszül és érzek midnen egyes mozdulatot ami a világban történik. És minden egyes mozdulat egy akkupunktúrás tű, mely pozitív energiát lövel a testembe.

A fejem reszketni kezd, a testem meg akaratomon kívűl rángatózik. Közben meg érzem, ahogy az egéesz világ kiömlik belőlem a szívemmel és lelkemmel együtt-

És vége lesz. Az elsőnek és utolsónak - egyszerre.

Elkényeztetett cserepesvirág

Visszakézből ajtót csapok

Magam előtt. Egyedül.

Borzongva várom oltalmam

Mely fojtogatón tovább ül.

Berekedt hangomon át vízhangom nem én vagyok,

Visítozó világomból egyedül csak te vagy.

Kezeskedve felejtek

Feledve, felejtek.

Rémisztő kétségek közt

Adósságot törlesztek.

Bármerről nézzél is

Vajúdok. – hazudok.

Kezes bárány lennék

Bár,- elsorvadok.

Mindennapi elfoglaltság

Aggódok, hogy félek. Félek, hogy aggódok.
Aztán kiposztolsz egy meztelen női segget. Én meg megnyugodom.

404 -

Elkövettem azt a hibát, hogy nem érdekelt semmi. Ettől közönségessé és szánalmassá váltam.
Mostmár érdekel.

El

Biztató fellegek álltatva intenek,

Pici kis testek alulról kémlelnek.

Értsd azért, hogy elszállni oly nagyon egyszerű,

Pokolból kiszállni, még inkább keserű.

De elmegyünk, mert menni  el kell,

Mosolygunk is mellé, mert a boldogság elkel

Lelkünkből kitépuk mindent ami  ide való

Görcsösen szoritjuk mindazt, ami nem nyugtató.

Szeretjük mindazt, amit szeretni nem kell

Hiányolunk olyat ki szégyenli hogy ismer.

Könnyet ejtünk azért mert félelmet érzünk

Félünk is, csak azért, mert könnyeket ejtünk.

Amire jóvagyok

Az alapján, hogy mit eszel, hogy eszed, mennyit és miért, milyen ruhába jársz, mit sportolsz vagy éppen hogy van berendezve a lakásod, meg tudom mondani hogy milyen társadalmi osztályba tartozol, mit olvasol és mennyit, mit nézel, mit hallgatsz és mekkora lesz a legfelsőbb iskolai végzettséged.

Ami erősen hasznos képesség.... :))

Amink van

Szerelmek harcában, züllött hálok árjában

Botorkázva koplalunk, jussunkért nyavalygunk

Pedig már mindent megkaptunk, telitettségtől pukkadunk…

Választásér esdeklünk, míg semmink sincsen,

Kapkodva hebzselünk, bujálkodunk pedig már mindenünk készen.

Toloncoljuk kik szeretnek

Epekedünk kikért.. megvetnek ….

Aztán mar csak gyötörve érzünk.

Ármányok táncában, díszes árnyak lazában

Dicsőülve kacagunk, még többért kiáltunk.

Pedig még semmink sincsen, az is csak távolról ihlet.

EL- igen

 Már az megnyugtat, hogy el van tervezve az elmenetel. Tavasszal.
Megyünk :).

Áldozat

Csikorgó, fagyos lélekkel,
Örökös zárt, feszitő állkapcsal
Menedéket keresek- a térben.

Porszem lelkemet az űrnek,
Testemet az enyészetnek-
 ajánlom.

(Lét)válság

Majomkodva érezzük azt ami mindig megadatik,
De vérben fürdöz minden ami verejték, s mi anyagi.
Irigykedve tápláljuk mindazt, ami bennünkből való
S csaladkozunk mikor érezzük, hogy ez nem nyugtató.

Epedező kedélyek közt látom a boldogság páráját
S mert könnyfátyol választ el - millióval hátrább áll.
Leselkedő gonoszság, téboly vagy bántalom
- nem ijeszt el. Őket is mind vállalom.

Hajladozó, fehér, lágyszárú virágszál
Csak engedj el innen - tébolyom még rádszáll.
Skoltozó pokol nedűje bepiszkítja lelkedet
Sötétedő világból kitaszítja testedet.

Kolozsvár, 2011. okt. 29.

Zavaros (minden)nappalok.

Szitkozodó felhők lebegnek az utakon
Mig mi gázszivárgós légben játszuk egymást fukaron
Harmatszagú hajnalok - még messze lét
Csak jégcsap ízű alkonyok, mely álmokat összetép.

Keserű a búcsúzás. De miért már?
Mikor ez még csak játékra penderít.
Önző szív, vagy az agy talán
Mely szabálytszegni kényszerít.

Duzzadó szerelmek viharán át
Én csak hunyászkodva szemlélek
Gőgös pillák csapásánál
Én már csak megvetést érzek.

És mégis bűnös vagyok- Gyilkolok és csalok,
A lelkemet s a lelkedet-, habár az csak egy marok-
Szunnyadozó vágyaim kétségében szétszedem...
...
Csak látni akarlak.Látni.S érezni, hogy létezel.

A tudásról

 "The more you educate yourself the more you understand where things come from the more obvious things become and you begin to see lies everywhere. You have to know the truth and seek the truth and the truth will set you free." Jordan Maxwell

Emlékezz!

Emlékszel-e bársonyhóval betemetett

fatörzs-szagu hajnalokra,

Melyek pille formájában hulltak

rézsútforma nappalokba?

Emlékszel-e még rám

s forró ajku csókjainkra,

Melyek titokban csattantak el

komolytalan kalandokban?

Felelj hát-emlékezz-

De többet engem ne fékezz.

Szeress hát – de ne érezz-

Velem csak álmaidban létezz.

Szováta, 2011.július 3.

Átmenet

Talán porszem sem vagy a földön

Tested nem te vagy.

Átmenet vagy a világon

Mely lassan elhanvad.

Gondolat vagy te magad,

Mely tűr és elhallgat.

Kivétel a sok közül

vagy ha kell a népharmad.

Kűzdj hát te porszem testeddel,

- Lelkeddel. Rögzítsd magad a Földön

Pont azért hogy felkelj!
Rúgj belé az Égbe -

Jöjjön tudomásúl:

Talán múlandó vagy,

Szíved mégis tágul.

Talán porszem sem vagy a földön

Tested nem te vagy.

Átmenet vagy a világon,

Mégis a legvilágosabb.

Gondolat vagy te magad

Mely nő és ámultat

Borzongató lélek, mely egyedül

Csak te vagy.

Szováta. 2011. júl. 2

Mert

Csak mert nagyonjó:

"there is nothing either good or
bad, but thinking makes it so."
shakespeare: Hamlet act 2, scene 2, 239–251

Egyedül nem!

Démoni vágy – túlzsúfolt tettetés

Árnyékában fulladozom; de értem én.

Kenetteljes sóhajok és ölelés-halmazok

Vulkánjában koplalok;de érzem-e én?

Hófehéren látom a pusztulás útját

Kapaszkodom, mégis folyton hazudván …

Míg egyszer csak elkopok

Elkopok és egyedül maradok.

Aranyszínű napsugár útjában kőfal torlaszol,

Az árnyék oldalán csak a rothadás dorbézol

Holnap is, s azután is homály lesz ottan …

Tapogatózhatsz majd – a világ már megvan.

Maradj és hazudj még keveset énnekem, -

Kőfalam megmarad s valót sem élhetek

De birtokolni téged végtelen élvezet,

S talán még --- Hazudhatok én is teneked.

Fulladás kínjai tollpihék énnekem

Szeretni nem foglak- de az nem is kell neked

Tehát némán koplalok, hazudok és csalok

De egyedül nem maradok.

(Kolozsvár, 2011.03.09)

Fájdalom, hol vagy?

Méreggel telt bosszú, S tüzes gyűlölet

Száguld át a harag vörösen izzó…őrület.

S gyakorlott szemmel figyelem, ahogy feléd tart.

Kínzó fájdalom kúszik lassan, settenkedve

S ha ma nem ér el, de holnap biztosan.

Hideg, halovány köd fullaszt meg oly gyakran…

Jeges bőrömön át a tűz igencsak hasztalan.

Fájdalom tüze miért nem marcangolsz énbennem?

A holnap oly messze még. Addig mi lesz énvelem?

Nyomorból kitörni kínzó sikolyok közt nem való

De kérlek, én még ezt a kínt is vállalom.

Egy nap és még egy… kőszívből megvallom

Nyomornak szív-őrein kívül nincs jobb.

Fulladozva szikrákat köpök kínomban

De a fájdalom elmarad….egyre jobban.

Szürke látkép

Görcsberándult lelkek eveznek

A tó gyöngyfedelű medrén,

Mégis valami mélység fut

A kerekek mentén.

Buzdító lelkek vannak ott

Szépek, fehérek;

Tükörsima tómedren

Előre kémlelnek.

Boltívszerű fenyves hunyorít a távolból,

Ódai hangnemben üvölti a kárhozót.

Kikémlel, de mégsem, gyávaságba fordul…

Tükörsima tómedren elveszni indul.

szürke

Szurke. Szurke es feher

Nemasagba vonulo piszkos arnyak,

Kik a sotetseg melyebe fullasztok

Szivfajlalo suttogassal.hol vagytok?

Hol vagytok mikor nyomorom keseru,

Emelygo izet testemnek befogadni nem egyszeru.

Hol vagytok? Hol mikor megsebzett lelkem

Fajdalmat elviselni agyam mar nem kepes?

Buzdito szavak jarjak korbe testem, mikor

Halalom kerlelem esendo ejjelen.

Hol vagytok angyalok? Kik borzadva amultok?

Hol, hol vagytok ti verzo demonok, kik szivem tepik szet,

Orjongo mamoron?!

Rémálmok

Éjfél rég elmúlt, az óra csak pereg

Nem akar megállni, félek, hogy elkések

Elkések a jóról, rosszról, minden ami élet

Ülhetek majd ottan, amíg csak férek

Rég meséltél…

Rég meséltél alkonyról,

Bodzafülű manókról,

Keskeny szájú pókokról

És tekergő kancsókról…

De majdan, majd ha nagy leszel

S a kis ködmönt kinőtted,

Gondolj ezer csodára

S megkönnyíti lépted.

Keserv híján nagyra nősz

Tátott szájú tuskóból

Világod majd fényes lesz.

Napos és lenyugvó.

Napos lesz.

Lenyugvó, de zöld.

Merengve várod majd az őszt.

Néha sírva vagy nevetve

A belenyugvást keresve…

Ballagsz akár a vén diák

Megállva a poros utcán,

Boltok zaján végigjársz,

Teperve minden léhát…

Rég meséltél szép fenyőkről,

Tűkőrvizü tavakról

Mesés tájú falvakról és

Gyöngyfedelű hajnalról.

Pepitonak

Kacagsz tán? De igen

Verset írok neked.

Lehet mert óhajom ennyire…

Végtelen.

Óhajtom, hogy viszonozzam azt,

A kis morzsaszeletet,

Mellyel szebbé tetted homályom,

S percemet.

Óhajtom azt is, amit tán

Nem lehet.

Szavakkal köszönjem meg

Azt a drága lelkedet.

….

Mert te is tudod, hogy velem

Igen nehezen lehet.

Fura vagyok és szívtelen…

Mondják az emberek.

Kacagsz tán? De igen,

Értéked végtelen…

Ha zárkádba vonulsz is,

Ezt nem rejtegetheted.

Vigyázz rá, vigyázz

Mert hamar elveszítheted

S közénk sűlyedsz majd,

Elvesztve lelkedet…

Kértél tőlem…

Kértél tőlem, szerelmeset

Kegyetlen vétkeket és rügyeket.

Nem mondom, hogy szeretlek, hazudnék

De kérj tőlem egyebet.

Akármit kérsz, megkapod, leszek

óramű az ajkadon, vagy akar

Bogár a nyakadon…?!

Törekedek, hidd el, igen. jóra

Arra mi neked nyugtató és borzasztó.

Leszek a gyógyszered türelmedre,

Vagy, ha akarod tépőgép a fejedre…?!

Álmodozok ültömben, nappalokról, tavakról

Cementszagú partokról…

Lágy szellőkről és csókokról.

Meddig még az? Keserű az idő,

Messze van még, mennyi is? Fél esztendő?

Élet kezdődik akkor, egy igazi.

Merengő és örömteli. Bunyókkal

És kéküléssel… de mi az?

A nap sugara ránksüt majd, s meglád,

Több nem kell szóból.

Így halunk mi

Halottaskocsi száguld el a helyről…

Meghaltam már, vagy csak egy csengő csendül?

Véres cafatok borítják be az utat

Egy ismerős ujj…még egy. Megtaláltam a karomat.

Ijedt arcok körül, néhányan sírnak.

Rendőr szalad át rajtam, belehány a sírba.

Mi ez itt? Hát hol van az irgalom?

Temetnek már, miközben még testem fájlalom?

Nem sokáig már – érkezik a bánatom-,

Fékek nyikorognak miközben elcsúsznak vállamon.

Kisdedet emelnek fel, kezében fájdalom:

Ott a szívem… lyukatos láncokon.

Homály

Merengő kékségben dobogó tűz

Csillog, – fénylik mint a gyertya csonkja.

Keserű, krémizű pocsolyák futnak

Fojtogató bűzben az egeket lopva.

Keresztényi szellem jótállását várva

Térdepelnek, kezüket imára zárva,

Keserű esőben, széláztatta mezőben

Az Istent várják. Késik.

Pipacsfelhők árjában lapátot ne fogj,

Nehéz. Elragad a hullám, beföd,

Menekvést hiába vársz Herkules híján

Kenegetheted begyulladt sebeid.

Harag

Haragszol.ne is mond hogy nem.

Ez már ilyen: kegyetlen és hideg.

Cafatokban hullatom magam után

Tetteim áldozatait; de majd azután,

Majd akkor, ha szép lesz minden …

Mit érzel majd akkor, ha életed teljében

Boldogan kiáltsz fel gyerekeid körében...

S csak későn jössz rá kit temettek éppen?

Mit érzel majd akkor, ha csökönyös dühödben

Elfeledkezel mi az hogy kegyelem és józan értelem

S csak későn jössz rá, hogy ez volt a végzeted?

Mégis lehet, hogy minden szép lesz…és rozsaszin

Keserű hamuba is lehet porladni…dühöngés helyett

Kilyukadt tüdővel végezni egy gödörben.

Ez volt. Lejárt már, tényleg

De igazán ezt akarod, hogy igy legyen vége?

Igen. Ez volt. Sivár volt talán vagy annyira rossz?

Mi a mércéje annak, hogy elviselhetetlen?

Miért éppen én legyek az, aki ezt érzi helyetted?

S mérvadónak is szenvedjem el, amit te kellene…!?

Foltos szemüveg

Virágos erdőben, nyuszival vegyülve

De szép lenne tégedet farkasnak látni.

Nyihogva repülni, virágot ültetni

Zsebkendő- lobogva katonát meglátni.

Oltalmába ragad a fénynek sugara

Merre vagy? Az árnyék téged még eltakar.

Gyöngyszem fogakkal rágni a napsugarat

Majd holdfénnyel betakargatni egy madarat.

Furulyával ébreszteni a kakast,

Ez az merre szívem csalogat…

Kócos még a reggel, fésületlen az este,

Borotvált fej száguld el sietve.

Hol van a kikelet? Merre a napkelet?

Ki az ki itt, most született?

Tudom ki az ki elfeled,megvetve bélyegez,

Pillogva csókol egy kezet…

Itt vagyok, itthon. Merre az te jársz?

Búsul a fergeteg, rongyos a kerevet

Itt megtalálsz

Fátyol

Gomolygó dühökben szálaztatta selyem lepedők úsznak a tűkorsima hazugságban

Míg fenegyerekek pusztítnak angyalszivű, homályban fulladó szűzies alakban.

Merőlegességbe húzódó kishitű némber, ki fiat halálba képzeli, sir

Nyomorúságos élete gyönyöreit áztatva, cserzett, száraz bőrrel.

Miért ülsz ott, kegyetlenség viharában, míg apadozó tejed újszülötted szomjazza?

Miért keseregsz vérbefordult szemmel, míg a világ körülötted lassanként elsorvad?

Kegyetlenségek atyja vagy, s szíved hiába repedez megbocsátásért…

Így pusztulsz el, s rothadó tested még a nyüvek sem fogadjak majd el.

Késelt szívű angyal, ki felénk már csak véresőt óhajtasz,

Ne utálj minket. Esetlen szívunk mélyén megbántuk harcodat.

Az ég borul majd ránk vagy a nedves föld,s az majd végigcsorog rajtunk…

NE utálj minket, törött szárnyú angyal…sorsunk kiérdemeltük.

Élj!

Kökényszemű istenek szajkóznak

Majd elvetnek a világ túlfelén az űrbe.

Pókhálóval bevonnak, elhagynak és megfosztanak.

Élj hát!

Megcsonkított emberek hevernek

A szakadék oldalán, hol juhok legelnek.

Megjárták az istenek, nincs olyan hogy kerevet.

Élj hát.

Hazugságok, tengerek, föld- és űrképek…

Fehérszakállú isten…Egy.

De tömjénszagú persejek…

Élj hát!

Alkonyati szellő

Bolyongó utakon,

szétmállott falakon

mesziről hoesés virít.

Söpör a semmiség,

gúnyol a messzeség,

mely hívóan int,

Feléd.

Hogolyós dombokon

merre jársz galambom?

Mért kell oly messze légy?

Itthon a nyugalom

szélfutta utakon,

Az est ha véget nem ér?!

Hol lesz a nyugalom?

Keresem, kutatom

lézengő napokon,

szétmállott utakon.

Ott lessz a csendesség

hevülés didergés

addig míg vissza nem térsz.

Ébredj, Te …

Te ott, ki ülsz egymagad,

Mért lóg úgy a fejed, mintha

Keservben hervadna?

Mit ér a bú és az önmarat,

Ha nincs ki elhiggye bántalmad?

Merre jársz?
Merre jársz ilyenkor hatalmas?
Kit látsz? Kit hallasz ott? Önmagad?
Hol van, merre van az ki most szeret,

És ki az, ki az kit te szeretsz?

Hányszor mondta volt neked az, szeretlek?

Ki volt az? Mutasd azt ! O te kegyelmes…

Csütörtök vagy péntek lesz

Majd az a nap,

Mi felvirágozza voltodat?

Önhit, reménység mi hiányzik belőled?

Kipusztult rég az már, miért is

Keresed? Hol van a gyűlölet,

Rejtelem, őrület? Ez az mi kell,

Mi elveszett belőled.

Kellj fel ott, ki ülsz egymagad

Tárd fel szíved és hatalmad!

Nyisd meg most a Lelked kapuját

És mutasd meg, ki az

Ki éltet vagy nyomorba ránt!

Börtön az én váram

Csönd, csönd

Kereslek

Fönt, fönt

Mert érzem, hogy elvesztlek.

S mert keserű, keserves percek

Félelmem a végzetbe kerget.

Pont, pont

Esőcsepp

Tűr, dől

Mert érzem, hogy elvesztlek.

S mert ötvözött pajzs az en váram,

Kétségben kiáltok:bezárva nem vágyok.

Bont, ront

Rozsdázik

Szúr, nyom

És érzem hogy elvesztlek.

Börtönből szabadulnom nem lehetséges

De tudom. Nem vársz rám .

Elengedlek.

A Hold

Napfényes medrű félholt, ki

Árkaid rézsútján nedűt

Soha nem láthatsz,

Se vér, se tajték de még

Egy forró lehelet sem érheti vállad.

Keserű mezők, széles ingoványok

Csodáit örökké vágyhatod,

Bomló szíved mélyén, ha még…

De nem,… keservben pusztulsz majd

Akár a fájdalom.

Te vagy az, kit még a kutya is megugat,

Nők százezrei átkozzák a te diadalmadat.

Prüszkölő lovak néznek rád hallgatag

Míg te mosolyogtatod ránk bárgyú arcodat.

Lemenő napod vörös lesz, csak úgy mint önmagad,

Átok nyomja majd arcodat, akár egy kinvallat.

S ha majd szembesülsz mivoltod kárával,

Egérrágta mosolyod gyáván fut el szájadtól.

Azon a nap nem csak te pusztulsz egyedül.

Angyal-tollak és átkok hullnak majd a Mennyből.

A Pokol kapujánál virágok nyillanak,

S a Föld kerekéből csak egy porszem marad.